Oviskodunk

Nem vagyok egy túl érzelgős típus…Mégis, ahogy a kis kezecske elengedett és megfogta az óvónéniét, valami megmagyarázhatatlan okból könnyek szöktek a szemembe. Még akkor is, ha a másik kezemet még cseppnyibb ujjacskák szorongatták.  Nika már igazi nagylány. El kellett engednem, és csak bízni tudok benne, hogy jól tanítottuk eddig, hogy jó munkát végeztünk és jól érzi majd magát a kis csapatban (ami nem is kicsi), ahova mától tartozni fog. Mert mától, nem csak hozzánk tartozik, hanem egy új közösség kis része lesz. Nem fogok tudni minden rezdüléséről, mondatáról, reakciójáról és ez kicsit megijeszt. Kinyílik egy ablak, amin nem csak mi kukucskálunk befelé, de a másik oldalról is belátnak hozzánk. Ilyenkor elbizonytalanodik az ember (anya), felkészítettem? helyt fog állni? nem fogják bántani? Csomó, csomó kérdés kavarog a fejemben, de azt hiszem, csak bíznunk kell benne!

Ma csak 2 órát maradnak. Alig várom, hogy halljam, mit csicsereg nekünk az oviról. NAGYON BÜSZKE VAGYOK RÁ,  pedig csak ovis lett, és mégis úgy érzem, kalandos úton indultunk el…